Tags

, , , ,

A buszra a gimnáziumnál egy rakat diák mászott fel, ezzel meg is tömve a járatot. Valami osztálykirándulásra mehettek…

Jó hangos lett tőlük a busz, de nem baj, mert fiatalság, vidámság.

Volt közöttük egy szőke leány, aki leszállt hamarabb és mondta, hogy ő megy haza aludni, majd esemesezzen neki valaki később.

A többi lány bólogatott, vihorászott.

Amikor becsukódott mögötte a busz ajtaja, szinte az egész busznyi kamasz egyszerre kezdte el a szőke leány ellen az utálkozó hadjáratot.

-suttyó – mondta egy fiú félre nem érthetően a leszálló szőke leány hátának címezve

-hát hihetetlen, hogy tud mosolyogni, ha tudná, hogy mindenki utálja – mondta egy barna leány a többieknek

Érdekes érzés volt kívülállóként ezt az 5 percet még a társasággal tölteni, hallani őket, ahogy kibeszélik, beszélnek róla.

Vajon mit követhetett el a szőke leány, hogy ennyire nem szeretik az osztályban?!

Vajon miért nem mondják meg neki is, hogy nem szeretik?

Vajon esemeseznek neki azért, ahogy kérte?

Kegyetlenek a gyerekek, ezt tudjuk, de ők már igazából félig felnőttek voltak. Tehát kegyetlenek az emberek, őszintétlenek.

És a békalány a buszon ülve, hallgatva a fiatalokat tudta, hogy nem azért nem kedvelik a szőke leányt, mert hamarabb hazamegy, mint a többiek, hanem valahogy egy mélyebb ellenszenv, utálat sugárzott felé mindenkiből, ami nem 5 perce van bennük.

Mennyien vagyunk vajon így, hogy szemünkbe bele nem mondaná senki, de amint elfordulunk, már kés áll a hátunkba.

De kinek jó ez és miért?