Őzgidácska sete suta…

Tags

élmény, blog, fotó, inEngland, kirándulás, Knole_House, kult, program, természet, őzgidácska

Egy kis dolguk akadt Kent környékén múlt szombaton, ezért úgy döntöttek összekötik a kellemest a hasznossal és jól kitalálták, megnézik maguknak ezt a Knole House-t.

Mivel nincs közel hajnalban indultak, mikor még köd volt, de szerencséjükre, mire a hivatalos dolgokkal végeztek vidám, napos koraősz lett.

Már eleve az autóút vadregényes volt, mert olyan keskeny helyen kellett elférnie a menő és jövő autóknak, hogy a lány szinte be is csukta a szemét, amikor egy-egy elkerülést manőverezett (mert az elején ő vezetett, de aztán az idegei feladták a szolgálatot).

Megérkezve viszont annál nagyobbra kerekedett a szeme, mert ennyi kis vidám, őzikeszemű őzikét nem látott mostanában szabadon mászkálni és vegyülni a néppel.

 

Volt egy magányosan kóborló is. Viccesen el is nevezték ‘veszettkének’.

 

 

Miután kigyönyörködte magát az őzikelátványban rögtön falatozás lehetősége után néztek, mert mással nem is kezdhetnek egy National Trust-os kirándulást.

A kínálat megint elég jóra sikeredett és a választásban sem kellett csalódni. A paradicsomos krémleves és a zöldséges-sajtos akármi körettel is pont úgy volt elkészítve, hogy pikk és pakk elfogyott a tányérról. A diótortára sem lehetett panasz.

Jóllakottan neki is indultak a ház körüli parkot felfedezni, nem győzött kattintgatni masinkájával.

A házba is bementek, végigjárták, amit lehetett igyekezett megtapintani, megszagolni, átélni… és megint Jane Austen egyik szereplőjének képzelte magát, még akkor is, ha a ház sokkal korábban épült, mint amikor azok a könyvek íródtak. Nagyon szereti ezeket a ködösbeli csudi XV. században épült kastélyokat, épületeket és nagyon szívesen visszamenne egy egészen pici időre abba a korba, hogy átélhesse a valós pillanatot a falak között.

 

 

Kapcsolódások:
Majd a wiki megmondja – Knole House

National Trust

További fotókért katt a képre! :)

 

 

 

Fazekas Anna – Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
“Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!”

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza – dehogy – mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
“Élj boldogul, őzgidácska!”

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
“Ég áldjon, rét, kicsi csalit” -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

About these ads